Eljött a várva várt indulás, s igazából a tegnap esti Chelszki-Barca és barátbúcsúztató után már szinte a gépen is voltam... Ferihegy becsekk, sms-ek hada, majd a gép, ahol narilé, sonkás-sajtos buci, tegnapi Daily Mail és Quimby! Ez utóbbiakat épp a cseh-német piros vonal felett... Közben csodás brit akcentussal a pilótafülkéből nyomják a Teleshop-ot – parfüm, karóra, ékszer... tisztára mint a Pesti aluljárókban, csak jobb köntösbe bujtatva!
Közben balra, a kis lyukon kitekintve erre lettem figyelmes: "Do not walk outside this area":
Ezt gondolom nem monták el, az öreg Bruce-nak? Vagy csak szimplán hidegen hagyta McLain-t...
London, Heatrow T5, s már ülök is a Costában az én drága Sacimmal – persze egy duppla shotos, fél literes kv, ami nélkül ő szinte életképtelen a reggeleken, én meg fehércsokis-epres muffin tolok a buksimba közben! Sajnos a másfél óra kb. 3 perc alatt elrepült, mint ahogyan én is mindjárt, MIAMI-ba... J Viszont remek hangulatban vártam az indulás, hisz Sacival mindig élmény összefutni!
Vagy mégsem olyan gyorsan... szokásos öv-laptop-telefon-pulóver-cípő security check-en át – ahol az előttem álló hölgy megkérdezte, hogy a szandálja maradhat-e, mire a következő választ kapta: „I would keep them! Must be expensieve ones! J - s röppke 20 perc alatt már el is értem a beszállókaput! Gépre fel, bal hátul ablak mellett a helyem, ami szűk mint a... szentendrei kis sikátorok, de szerencsére 3 ülésre 2 vagyunk! Szóval miután kényelmesen elhelyezkedett mindenki, s kibontotta a fülhallgatóját, várjuk a felszállást... csak most ez a Tvshop-os csóka nem eladni akart, csak közölni, hogy a rossz idő miatt – de hisz ez London, milyen lenne itt az idő – kicsit csúszik az indulás. Ok. Na de egy órát!!!
Az amúgy sem rövid repülőutat még megdobtuk tehát 1 órácskával, viszont cserébe igen jól lehetett aludni, kajálni – chicken cury és chicken salad :D -, meg persze filmeket nézni... és persze a kihagyhatatlan kérdőív kitöltés – „A” rózsaszín tollal -, amin azon kívül, hogy hova akarok menni USA-n belül, nem is nagyon volt érdekes a kékruhásnak az 52 csillag alatt! De kb. egy óráig tartott, míg eljutottam hozzá... Aztán jött Marci, felkapott a kijáratnál, s már úton is voltunk hozzájuk – amit ezúton is köszönök nekik, hogy vendégül láttak -, majd 9 körül már Miami South Beach! És itt igazából áradozhatnék, hogy hogyan élnek, meg milyen verdákkal szaladgálnak, meg hogy a lakosság fele nem beszéli az angolt, de felesleges... ezt vagy látja az ember és elhiszi, vagy nem látja és elhiszi!
Péntek délután viszont már az utolsó utamra készülök a marathoni 2 napból, s még ha nem is zökkenőmentesen – késői indulás, vihar, rosszullét a gépen (de nem én) -, de egy újabb kérdőív kitöltése után már szinte kint is voltam a reptérről, ahol először a magas pára, aztán a helyi mindenbentudsegíteni – telefon, taxi, buli, hotel, csajok, pasik... szóval amit csak akarok – arcok csaptak le rám! 20 perc várakozás – helyiek elzavarása feltűnésmentesen 35-ször -, majd egy segítőkés utas a gépről felajánlotta a telefonos segítséget... Robert a hívásomtól számított másfél percen belül meg is jött, a másik terminálról, ahol meg ő keresett engem! Haláli egy figura, teli életkedvel és humorral! Aztán indulás Calima Lago-hoz, ahova röppke másfél óra alatt meg is jöttünk a szupercsaphoz hasonló kis furgonnal... jah, azt ugye nem kell mondanom, hogy az utak jobb minőségűek mint otthon! Nah jó, csak a főutak, a többi mint nálunk! :D Viszont a közlekedés elég vicces rajtuk! Van egy aszfaltcsík, mellette táblák, te meg azon úgy mész és annyival, ahogy éppen kedved szottyan... Bienvenida en Colombia!
